A vágyak elengedése nem önmegtartóztatás! Olyan ez, mint a plátói szerelem. Nem szeretem a lekvárosüveget kívülről nyalogatni. Vagy hogy egy másik kitekert mondással éljek, lehet-e a szükségből erényt kovácsolni? Azt hiszem, hogy az erény nem a lehetőségek hiányában, hanem azok ellenére mutatkozik meg.

A filozófia lecke amúgy csak arról szól, hogy tegnap valami korszakalkotót vittem végbe. A vacsoravendégeknek főztem valami nagyon finomat, én pedig tartva magam az új életformához, nem ettem belőle. Mondhatnám erényes voltam, megtartóztattam magam, de valahogy olyan természetes volt, hogy én nem eszem. Meg a főzés közben elteltem a szagokkal.

Mellesleg azt gondolom, hogy az önmegtartóztatás nem jó. Sőt igazából kifejezetten rossz. Sokkal inkább abban hiszek, hogy el kell engednünk a túlzó vágyainkat. Most ez persze így kicsit túlságosain is szofisztikáltan hangzik, de a hétköznapokban egyszerűen tettenérhető a megvalósítása. Kezdjük ott, hogy kevesebbet kell enni. A harmadik tányér ebédet hosszútávon nyugodtan tekinthetjük akár öngyilkosságnak is. Ennél persze vannak kevésbé nyilvánvaló elengedések is.

Egyre nagyobb figyelmet fordítok arra, hogy ne vegyek magamhoz mesterséges cuccot. A rengeteg "E" komponens eddig sem volt szimpatikus, most meg már kifejezetten kerülöm. Azt vettem észre ugyanis, hogy a természetes alapanyagok kezdtek elíztelenedni. A konzerv paradicsomsűrítmény mindig ízesebbnek tűnt, mint a házi. A konzerv akkor is dúsabb ízű volt mint a hazai, ha közben a jellegzetesen műanyag ízt is éreztem.

Aztán amióta nem eszem meg az ízfokozókat és állományjavítókat, azóta a friss paradicsomnak megint kezd íze lenni. Már amelyik az anyaföldön és napon nevelkedett... Nekem a nájlonházi-primőr lehet szép, de hogy abban nincs benne aminek lennie kellene, az biztos. Ugyan ez van a színezékekkel is. Azt persze nem tudom milyen kémiai hatást gyakorolnak egymásra ezek a kémiai adalékok és hogyan hatnak a szervezetünkre, de abban biztos vagyok, hogy az ítélőképességünket erősen befolyásolják.

Az ízlelés szorosan összefügg a látvánnyal. Agyunk komplex információkat dolgoz fel miközben táplélkozunk. Ha az ízfokozók, állományjavítók és színezékek együttesen határozzák meg az ételről alkotott fogalmainkat, akkor agyunk ezt tekinti etalonnak. Ebből meg az következik, hogy a természeteset nem fogja felismerni és elfogadni. Már pedig a jólakottság és elégedettség érzése leginkább nem a gyomor telítettségének eredménye, hanem egy az agyunk által generált állapot.

Ez úgy van, hogy az ember hiába eszi meg a pótlékokat, amik a szájában és ideiglenesen az agyában is kiváltanak egyfajta jóllakottság érzést, a szervezet ugyancsak hamar küldi a jeleket, mert érzi, nem kapta meg a szükséges tápanagokat. Így aztán jön újra az éhségérzet. Másik, hogy elfelejtettünk inni. Amikor az agy jelez, gyakran éhségként értékeljük a tulajdonképpeni vízhiány jeleit. Egy pohár hűvös, tiszta víz ilyenkor remekül képes oltani az "étvágyat". Másfelöl az emésztőrendszerünknek a nyáltermeléshez szüksége van a vízre. 

No de térjünk vissza a mesterségesen keltett ingerekre. A pavlovi reflex működik az embernél is. A túlízesített, de valódi tápértékkel nem rendelkező élelmiszerek csak egy időre keltik a jóllakottság illúzióját. Amikor aztán a szervezet keresni kezdi a lebontandó anyagokat, nem találja. Ilyenkor egymásnak ellentmondó folyamatok indulnak el. Ez teljesen felboríthatja a szervezet egyensúlyát. Kezdve az emésztéstől, a hormonokon át, végül pedig az immunrendszert is.

A gondolatmenet egyértelmű végkövetkeztetése, hogy ha vissza akarom szerezni a tudatom és a testem feletti ellenőrzést, akkor kerülnöm kell az agyamat befolyásoló mesterséges élelmiszerkiegészítőnek használt kemikáliákat. Igen, ha egészen konkrét akarok lenni, akkor azt állítom, hogy az "E" komponensek nagy részét be lehetne (kellene) tiltani tudatmódosító és függőséget kialakító, ezzel együtt egészségromboló volta miatt.